2007-ben bezárt az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, vagy ahogy a legtöbben ismerik, a „Lipótmező”. Temérdek segítségre szoruló ember került utcára, több tucat állás szűnt meg, az 1868-ban Drasche Henric által befejezett romantikus stílusú épület azóta is gazdátlanul áll, üres és sötét folyosóit pedig kikezdte az enyészet.

Szobor az OPNI-tárlaton

A fent felsorolt tények mind közismertek, a bezárás idén tíz éve történt, tehát vélhetően még élénken él a lakosság emlékezetében az azt körülvevő elégedetlenség, és a dühös politikai felhangok. Amiről viszont csak egy szűkebb rétegnek van tudomása, az egy a maga nemében egyedülálló tárlat, mely olyan egykori ott lakó, személyiségzavarral és elmebetegségekkel küzdő (gyakran szkizofrén, depressziós, paranoid, stb.) művész és laikus által készített képet, festményt, rajzot, és kerámiát foglal magába, melyet a Magyar Tudományos Akadémia egyrészt a különlegessége, másrészt az érzékeny témája miatt egy „zárt” galériában tart. Olyannyira nincs ez a gyűjtemény a köztudatban, hogy az elmúlt években alapvetően kizárólag pszichológusok látogatták, most azonban Antal Gábor közbenjárására cégünk lehetőséget kapott, hogy pszichológiai tanfolyamainkon résztvevők körül 2 csoportot is körbe vezessünk ezen az egyedülálló tárlaton.

Annak a 30 főnek, akik éltek a lehetőséggel, valóban egyedülálló élményben lehetett részük. A depressziós, szkizofréniában, vagy valamilyen alkohol, esetleg drogfüggőségben szenvedők festményeken, ceruzarajzokon, és kerámiatárgyakon keresztül megelevenedő szelleme és személyiségzavara egészen egyedi és már-már kísérteties hatást ért el, különösen, amikor olyan személyek művei jöttek szembe velünk, mint a jelenleg is a szegedi „Csillag” Börtönben életfogytiglani szabadságvesztését töltő szerb származású sorozatgyilkos, Magda Marinko.

Grafika az OPNI-tárlaton

A művek tökéletes lenyomatát adták készítőik személyiségének, hallucinációinak, vagy épp az őket a kezeléseken ért megpróbáltatásoknak.

A résztvevők véleménye erősen megoszlott. Akadtak, akik szerint a tárlat nyilvánossá tétele elsőrangú fontosságú esemény lenne, mely ráirányítaná a figyelmet arra a Magyarországon még mindig nehezen elfogadott tényre, hogy a betegség nem csak fizikai, hanem szellemi sérülést is jelenthet, és végre elkezdhetné beleplántálni társadalmunkba, hogy a segítségkérés nem csak fontos, de nélkülözhetetlen is egyben.

A csapat másik fele ezzel tökéletesen ellentétes véleményt fogalmazott meg. Szerintük a művek rémisztő mivolta miatt indokolt a tárlat „rejtett” jellege, noha ők is elismerték, hogy a festmények, és szobrok nem bizarr mivoltuk miatt elrettentőek, hiszen némely posztmodern mű is átlépi ennyire az ingerküszöböt, ellenben, amennyiben az ember belegondol a művek eredetébe, és elkészültük módjába, ez a tény már igazán kifacsarja a lelkünket.