„Az ember egymás után tettes és áldozat, vagy fordítva.” (Ellenberger) Ezzel az idézettel indította Antal Gábor (krízisintervenciós tanácsadó szakpszichológus, valamint a Magyar Individuál Pszichológiai Egyesület Elnökségi Tagja) és Doszpot Péter (volt gyilkossági főnyomozó, és a BRFK Életvédelmi Osztályának Egykori Vezetője) április végi, közös előadását a Lurdy Házban.
Gyurán Gertrúd tudósítása
Antal Gábor képviselte a pszichológiai nézőpontot
Hogy is kell ezt érteni? Adott helyzet könnyen és gyorsan indukálhatja, hogy az áldozatból tettes lesz. Amikor olyan impulzusok érik az elkövetőt a későbbi áldozat személyétől, hogy úgymond „átkattan az agya”, kifordul önmagából. Elég, ha kinevetik, szembesítik saját maga valódi énjével, amikor ő épp támaszra vágyna. Már bőven elég a bajhoz. Persze, ez nem jelenti azt, hogy az áldozat tehet a bűnösségről. Sőt! Nincs mentség a tettesnek. És ugyanez lehetséges fordítva is. Tettesből lesz áldozat, ahogy megtörtént eseteken is szemléltették az előadók. Könnyű belevinni valakit a bűnbe, pláne, ha fenyegetve érzi magát és akár még a családját is. Mondhatjuk, hogy késő bánat. És sajnos így is van.
Pont ezért érdekes hallani, hogy miként vélekedik egy rendőrségi nyomozó azokról a tettesekről, akiken látni a börtönben, hogy összetörtek tettük súlya alatt, megbánták, amit elkövettek, és mindemellett a helyzet áldozatainak is tekinthetők, mert túlzottam befolyásolhatóak voltak, féltek nemet mondani. Megint másként fordul hozzájuk egy pszichológus, aki az embert kell, hogy vizsgálja.
Megrázó, ha a bűncselekmény halállal végződik. Sajnos egy túlélő számára is pokoli a vele történtek feldolgozása. Már ha ez lehetséges egyáltalán. Ahogy Antal Gábor fogalmazta meg: „Nem minden terápia végződik happy enddel.” Ez nem azon múlik, hogy valaki jó pszichológus, vagy nem, vagy hogy milyen típusú az áldozat. Pláne, ha a média is nehezíti számára, mert lépten-nyomon viszontlátja a vele történteket. Olyan traumák érhetik az egyént, melyek szakember segítségével sem dolgozhatók fel maradéktalanul.
Itt merül fel a kérdés, hogy egyáltalán feldolgozható-e bármi teljesen? Ha nem, akkor is sokat segít, ha beszélünk róla, ha nem fojtjuk el magunkban a történteket és érzéseinket, mindezt egy hozzáértő szakember támogatásával. Ha ezáltal megpróbáljuk könnyebbé tenné magunk számára a történtek elviselését, már legalább egy lépést tettük előre, ahelyett, hogy egy helyben állnánk, vagy még inkább összetörnénk és depresszióba zuhannánk.
Doszpot Péter karrierje gyilkossági ügyeiről mesélt
Gyakran esünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk, velem ez úgysem történhet meg. Ahogy olvassuk az újságot, majd fordítunk egyet, és közben nyugtázzuk magunkban, hogy igen, vannak szörnyűségek a világban, de mi úgysem leszünk a szereplői. Ez az úgynevezett „sebezhetetlenségi mítosz”. Persze, ez nem azt jelenti, hogy mostantól mindig nézzünk a hátunk mögé, vagy ne menjünk ki este az utcára. Pusztán annyit, hogy az éberség, az aktívabb jelenlét soha nem árt. Másrészről a „mágikus gondolkodás” is csapdába ejthet minket. Amikor meg vagyunk győződve arról, hogy képesek vagyunk befolyásolni a tettest, látjuk a szándékait, valamint olyan képességeket, tudást feltételezünk magunkról, amivel nem rendelkezünk. Cselekedjünk, ha szükséges, de ne becsüljük le a másikat!
Sokan mondják, hogy ők hallani sem szeretnek bűncselekményekről, áldozatokról, és inkább követik az „amiről nem tudok, az nem fáj” hozzáállást. Ez egy természetes hárítás részünkről. Mindenki szívesebben hall felemelő, motiváló történésekről. A világ azonban egyszerre jó és rossz. Vannak tragédiák, szörnyű emberi sorsok, melyeket nem lehet megelőzni, elkerülni. Ahogy Doszpot Péter mondta: „Egy bűncselekménynek meg kell történnie ahhoz, hogy elkezdődjön a nyomozás. Így pedig a rendőrség mindig hátrányból indul.”
Nem lehet és nem is szabad úgy élni, hogy fejünk felett lebeg Damoklész kardja. Hiszen ha rosszra várunk, azt bevonzzuk, és előbb-utóbb tényleg megtörténik. Az a fontos, hogy a boldogságunk elérésére való törekvésünk közben, nyitott szemmel, éberen éljünk.
