Emberi gonoszság, emberi-e a gonoszság?

Rólunk, pszichológusokról gyakran azt állítják, hogy túlzottan elfogadóak vagyunk, szinte kizárjuk a morális, erkölcsi szempontokat a munkánkból. Mindent megérteni, analizálni kívánunk. Előfordulhat-e az, hogy alkalomadtán, amikor indokolt, mégis úgy viszonyulunk egy viselkedéshez, tetthez, hogy címkézzük azt, mert nem tudunk vele mást kezdeni? Netalántán azt mondjuk valakire vagy valamire, hogy „gonosz”?

Vajon le lehet-e a lélektan eszköztárával vezetni a gonoszságot? Egyáltalán az embertől eredeztethető-e mindez? Esetleg az ember „közege”, lénye az, amin keresztül a gonoszság megnyilvánul? Mi az oka annak, hogy ijesztőbbnek tűnik a horror világában egy „gonosz kisfiú”, mint egy hasonló személyiségű idős hölgy? Hol lép be a spiritualitás a képbe? Voltak-e az egyéni szinten túlmutatóan olyan társadalmi jelenségek, melyek egyértelműen a gonoszságot jelképezték? És így tovább.

A kérdések nehezek és korántsem gondolom, hogy én leszek az, aki a „tuti” válaszokat megadja ezekre az igen fajsúlyos felvetésekre. Azonban érdekes szempontokat, kreatív megközelítéseket ígérhetek, törekedve arra, hogy a közérthetőséget megtartva belecsempésszek némi hiteles spiritualitást is a szakmaiságot mindenképpen megtartó pszichológiai megközelítésekbe.